Oldal kiválasztása
Vajon miért burjánzik az önismereti kérdésekkel foglalkozó tanácsadók népes hada?

Vajon miért burjánzik az önismereti kérdésekkel foglalkozó tanácsadók népes hada?

Az embereket ősidők óta foglalkoztatja önmaguk megismerése. Mind a mai napig. Vajon mi űzi és hajtja az embereket?

A régen letűnt kultúrák sem nélkülözték, a miénk sem. Művelték e mesterséget sámánok, vajákosok, álomfejtők, ördögűzők, papok, filozófusok, orvosok, próféták, jósok…… A módszerek látszólag különbözőek voltak, de tulajdonképpen más kultúra más kifejezésmódján, más aspektusból, de mindig ugyanaz hangzott el, és visszhangzik mind a mai napig az, amit olyan pontosan fogalmazott meg a delphoi jósda jelmondata: Gnóthi szeauton – Ismerd meg önmagad. Az emberek kíváncsiak voltak a jövőjükre nézve, és tudni akarták milyen sors vár rájuk. Ismerd meg önmagadat, és tudni fogod a sorsodat. Mert a sorsod te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad, az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja a jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod is. Fogadd el magadat, és el tudod majd fogadni a sorsodat is. Ez a gnóthi szeauton igazi értelme.   Más a kultúránk, más a nyelvünk, mások a szempontjaink, a módszereink, de a lényeg azonos. Tudományos kutatások sok rejtett rugóját és okát tárták már fel az emberi viselkedés bonyolult szerveződésének, de a szubjektív problémák ugyanazok maradtak.


Ki vagyok én?

Hol a helyem a világban, az emberi kapcsolatok szövevényes rendszerében?

  • Miért vagyok boldogtalan, miért rossz a közérzetem, miért nem tudom kibontakoztatni a képességeimet, miért keveredem újra és újra hasonló konfliktusokba?
  • Miért nem szeretnek úgy és annyira, ahogy én igényelném, miért nem tudok én úgy szeretni, miért ér annyi kudarc és bántás?

Egyáltalán mit érek én?

  • Miért nyomasztanak félelmek, bűntudatok?
  • Miért nem tudok úgy élni, mint a többi ember – akik látszólag oly könnyen haladnak az élet útján. Kérdések, kérdések….

De a kérdezés már eredmény! Mindenesetre tovább vezet, mint önmagunk tömjénezése és a környezet vádolása.


Nagyon fontos, ne feledjük!

Az önmagával vívódó, elégedetlen, helyzeteivel küszködő ember pszichésen egészséges!

Sőt!

A belső küzdelmei éppen az egészségéből, a problémalátásából, a változás és a változtatás igényéből fakadnak!

Ezek az erőfeszítések közé tartozik az ember belső vívódása önmagával, kínlódásai azon a fejlődési úton, amit végigjár. De az egyenlethez az is hozzátartozik, hogy gyakran elkényelmesedünk önmagunk faragásában és nevelésében, ellustulunk emberi kapcsolataink ápolásában. Kikerüljük a kényes és feszült helyzeteink megoldását. Néha ez kompromisszumokra, szkepticizmusra, cinizmusra való hajlandóságunkban is megmutatkozik. Jobb egy – két tabletta beszedésével, erőfeszítés nélkül csökkenteni idegességünket, mint kemény munkával végigjárni egy önismereti utat, hogy saját erőnkből ismerjük meg feszültségeink okát, és jussunk túl rajta.


Sokkal egyszerűbb tanácsot kérni valakitől, mint vállalni a döntés felelősségét!

Ezért éli reneszánszát az ilyen-olyan területen tevékenykedő „tanácsadók” hada. Rengeteg önjelölt, a tutit megmondó tanácsadó vállal fel olyan területet, amely súlyos károkat okoz, hamis illúziókba kergeti a hozzá fordulókat.   Azonban a másik embertől kapott tanács, ami egy másik ember élményvilágából, érték rendjéből származik, vajon a saját énünktől nem idegen-e? Vagy inkább megfizetjük ennek az árát, csak hogy másra tudjuk hárítani a felelősséget, a belső terheinket?

Egyszerűbb panaszkodni, mint kiverejtékezni a megoldást?

Nem jobb-e lépésről-lépésre kitaposni a saját hiteles utunkat, legyen ez az út bármilyen keskeny ösvény is….de ez valóban a miénk!

Csak akkor meríthetünk bátorságot ahhoz, hogy őszintén szembenézzünk önmagunkkal, ha el tudjuk fogadni magunkat. Az összes fájó, kedvezőtlen, negatív tulajdonságunkkal, viselkedésünkkel együtt. Csak ezen az elfogadáson belül kísérelhetjük meg, hogy változni próbálunk.


Az elfogadás valódi értelme:

  • Nem jelent belenyugvást abba, amibe nem lehet belenyugodni .
  • Az elfogadás higgadt és elemző tudomásulvételt jelent, a valóság ( a mi valóságunk) tiszteletét, legyen az bármilyen, talán éppen olyan, hogy változtatni akarunk rajta.
  • Az elfogadás tehát megismerést eredményez. Saját magunk jobb megismerését, és éppen ezért válhat a továbblépés kiindulópontjává.

Önmagunk felvállalása híján még a szembenézésig sem juthatunk el, inkább becsapjuk magunkat. És az ember olyan könnyen hazudik önmagának….. nem kell félnie a leleplezéstől. De az ember kíváncsi is, hajtja őt előre a megismerés örök szomjúsága. Ez a megismerési vágy évezredek óta nem csak a külvilágra, hanem az ember belső világára is irányul. Ki vagyok én? Ez a kérdés fontos hajtó erő az ember lázadó elégedetlensége önmagával szemben, fejlődési igénye, netán saját boldogtalansága szempontjából. Vágya önmagával és a világgal való harmóniára.


Ha megrajzolhatnánk egy tökéletesen kiegyensúlyozott ember ideális képét, vajon mit mondhatnánk el róla?

  • Képes arra, hogy tehetségének, képességének megfelelően produkáljon tanulásban, a munkájában, a hivatásában.
  • Képes arra, hogy jól érezze magát a világban; képes életörömre, képes élvezni az élet által nyújtott lehetőségeket: az evést, a munkát, a pihenést, a szerelmet, a kultúrát…… stb.
  • Képes arra, hogy jó közérzete megteremtése során ne zavarja, ne tegye tönkre más emberek életét, mindez ne mások rovására történjen. Tehát képes a szociális beilleszkedésre.

Nem túl sok ez? Mindenesetre kevesen mondhatják el magukról, hogy így élnek. De valószínűleg így szeretnének élni. Ezért vagyunk manapság is tanúi annak, hogy az önmegismerés és az önnevelés iránt egyre fokozódó szellemi éhség nyilvánul meg.

A kérdés csak az, hogy kinek a kezébe tesszük le az életünket….

Az önismeret tévhitei, amibe szó szerint belebukhatunk…..

Az önismeret tévhitei, amibe szó szerint belebukhatunk…..

MINDEN, AMIT AZ ÖNISMERET TÉVEDÉSEIRŐL TUDNUNK KELL.

Az elmúlt éveknek a nagy pszichológiai divatja az önismeretről szóló tanítás. Számos pszichológiai szaklap, mondvacsinált önismereti “szakértők” ontják ránk a “tudást”.

 

Mellesleg: a pszichológiai divatok gyakran váltják egymást. Ezeket a divatváltásokat általában az amerikai önfejlesztő könyvekből, weboldalakról és jobb esetben egyéb kutatásokból vettük át.

Néhány évvel ezelőtt az akarat misztifikálása volt divatban. Gyerekeknek, felnőtteknek, vállalkozóknak, az életük jobbra fordulásáért imádkozóknak egyaránt az volt a baja, hogy gyenge az akaratereje. Kudarcaiknak is az volt oka, hogy nem tudott eléggé akarni.

“Mintha az ember lelkének volna egy jól körülhatárolható része, mondjuk az “akarókája”, ami elromlott. Nosza, gyorsan olvassunk el néhány önfejlesztő könyvet,  menjünk el pszichológushoz, pszichiáterhez, önfejlesztő guruhoz, ők majd megjavítják.”

MA MINDENKI AZ ÖNISMERETTŐL VÁRJA SORSA MEGVÁLTÁSÁT, ÉLETE JOBBRA FORDULÁSÁT.

SAJNOS ATTÓL LEHET TARTANI, HOGY EZ A HIEDELEM TÉVEDÉSEK HALMAZÁBÓL ÉPÜL FEL.

ELSŐ TÉVHIT:

Az önismeret gyógyít.

 

Nem igaz. Az önismeret feltétele a gyógyulásnak, de ez önmagában még nem elég. Előfordulhat, hogy egy önmagáról keveset tudó idegbolond az önismeret hatására egy önmagáról sokat tudó idegbolonddá változik.


MÁSODIK TÉVHIT:

Az önismeretnek titkos akadályai vannak, amit egy önismereti kurzus majd megsemmisít.


A valóságban az önismereti hiányosságainak kizárólag magunk vagyunk az okai.

Önmagunkból azt nem ismerjük, amit nem akarunk  vagy nem merünk megismerni. Ebből alakul ki az elfojtott ösztöntörekvések és élmények, a tudatból kiszorított erkölcsileg titkos vágyak, traumatikus történések sorozata, a Freud által tudattalannak nevezett szféra.


HARMADIK TÉVHIT:

 

Az elfojtott ösztönenergiák megbetegítenek.

Szó sincs róla. Amennyiben az elfojtás tökéletesen zár, nincs lelki zavar. Freud is hangsúlyozza, hogy a neurózis a tökéletlen elfojtásokból keletkezik. A rosszul elfojtott energiák felszivárognak a tudat közelbe, de éppen az elfojtás még meglévő ereje legalább inadekvát irányba tereli őket. Ezért ott jelennek meg, ahol semmi keresnivalójuk nincs, nem illeszthetők be a lelki folyamatokba, ergo: megbetegítenek.


Mindezekből következtetve a lelki gyógyulásnak két útja van:

  • A sikertelenül elfojtott élmények feltárása, az eredetitől eltérő módon való újraélése (korrekciós élmények, katarzis), aminek nyomán újfajta reakciók, viselkedésformák alakulhatnak ki.  Ez a pszichoanalízis útja.
  • Az elfojtás tökéletessé tétele. Siker esetén a panaszok megszűnnek. Ezután már semmi akadálya nincs, hogy a téves és kóros alapokra épült viselkedést valaki újra tanulja. Ez a racionális pszichoterápiák (behaviorizmus, kognitív terápiák) útja. Némelyik módszer pl. a hipnózis mindkét utat bejárhatja.

NEGYEDIK TÉVHIT:

Az önismeret megnövekedése lelkileg csakis pozitív változásokat hozhat.


Sajnos igen gyakran az önismereti útra indulók nem számolnak azzal, hogy törekvésük saját karakterhibáik, nem ok nélkül elfojtott egyéb negatívumaik felszínre kerüléséhez vezethet.

A lelki tükör nem csak a szépet mutatja.  Kalkulálnak-e ezzel a felismeréssel?

Számítanak-e az önmaguk elviselését segítő illúziók széttörésére?  Nem lehetséges, hogy olyasmit keresnek, amit nem akarnak megtalálni?

Amikor pedig egy önismereti elmélyedés csakis pozitív értékeket tár fel, akkor bizonyosra vehetjük, hogy nem az önmegismerés, hanem a módszeres önbecsapás esete áll fenn.

Válaszoljunk őszintén:

Élhetünk-e az illúziók hazugsága nélkül?

Kívánunk-e magunk számára egy tiszta, fehér fényben ragyogó világot, ahol nincs pihentető árnyék, ahol nem lehet elbújni semmi elől, ahol nincs értelme megvalósíthatatlannak tűnő álmokat álmodni?


ÖTÖDIK TÉVHIT:

A lélektani tudást elsajátítjuk, harmonikusabbá teszi az életünket, könnyebben birkózunk meg a saját lelki problémáinkkal.

Már maga a lélek tudorainak magánélete is sokszor rácáfol erre.

De a válasz hasonló ahhoz, mint Hegelé, amikor megkérdezték: nevezetesen: a logika megtanulása logikusabbá teszi-e a gondolkodást?

Azt felelte:  ” körülbelül annyira, mint amennyire az emésztés fiziológiájának az ismerete megjavítja az emésztést…

Nos, akkor: kegyes hazugságok…. magunknak? Másoknak?

Vagy kegyes igazmondások…. magunknak? Másoknak?

 

Vigyázz! A hegy varázzsal van tele,
s ha tán lidérc mutatja, hol az út,
csak menj tovább, és ne gondolj vele.

(Thomas Mann: A varázshegy)

Forrásirodalom:  C.G.Jung,  S.Freud, P.Popper

Suri Éva

Suri Éva

szerző, szerkesztő, tréner

Egy vagyok közületek. Néha gondolkodom is, néha filozofálgatok, néha értetlenkedek….néha megírom provokatív gondolataimat is ebben a magazinban. Nem fogadok el fenntartás nélkül mindent amit látok, hallok és olvasok. Húsz éve tanulmányozom az emberi viselkedést, a magatartást, választ keresve a miértekre. Ezt a magazint azért hoztam létre, hogy fejleszd magad, megtanuld, hogy mi kell ahhoz, hogy sikeresebb legyél. Akár a magánéletedben, akár a vállalkozásodban. Nem a megszokott módon, hanem mást másként csinálva. Bővebb infót itt találsz rólam.

Tényleg csak az tud csak érvényesülni, sikeres lenni, akinek nagy arca van?

Tényleg csak az tud csak érvényesülni, sikeres lenni, akinek nagy arca van?

Egy külső szemlélődő számára úgy tűnik….azért van némi valóságalapja is.

Egyre többször találkozom azzal a kijelentéssel, hogy az introvertáltak “betegek”.

Balgaság.

Ebben a bejegyzésben megpróbálom tárgyilagosan elemezni a kétféle személyiségtípust. Azon kívül egy kicsit védelmembe venni a mostanában oly sokat támadott introvertáltakat.

Attól, hogy az embereknek csak cca. 30 %-át teszik ki, még ugyanolyan értékesek, mint az extrovertáltak. Sőt. Az igazi híres feltalálók, innovátorok, színészek, kutatók, Nobel-díjasok zömét is az introvertáltak adják. Csak példaként álljon itt: Warren Buffett, Bill Gates, Einstein, Steve Jobs, Tom Hanks, Julia Robert, Kim Basinger, Gandhi, Meryl Streep. Akkor miről beszélünk?

Először is nézzük meg milyenek vagyunk is valójában, és bontsuk le a sztereotípiákat.

1921-ben megjelent Jung a Lélektani típusok című személyiségtipológiával foglalkozó munkája, amelyben többek között bevezette az extrovertált (kifelé forduló) és introvertált (befelé forduló) típusok fogalmát, ő magát az utóbbiba sorolta.

Jung a személyiség legfőbb tényezőjének tekintette az introverzió és extroverzió fogalmát. Az introvertáltak a gondolatok és érzések belső világára figyelnek, míg az extrovertáltakat az emberek, a külső világ és az események vonzzák. Az introvertáltak akkor töltődnek fel energiával, ha egyedül vannak, az extrovertáltak energiáját viszont a társas élet tölti fel.

Az extrovertáltak, ha társaságban vannak, tele vannak energiával, de egyedül nem érzik jól magukat. Unatkoznak, ha nincs társaságuk. Ha magára hagysz egy extrovertált embert, garantálom, hogy két perc múlva a mobiljáért fog nyúlni. Ezzel szemben egy introvertáltnak két óra aktív társasági élet után szüksége van némi egyedüllétre, hogy feltöltődjön, mert a sok ember és esemény lemeríti őket.

Ez nem antiszociális. Nem a depresszió jele.  Az introvertáltak számára az az idő, amit egyedül, a saját gondolataikkal töltenek olyan pihentető, mint az alvás, vagy olyan frissítő, mint az evés.

Nem arról van szó, hogy közömbösek vagy nem szeretnek nyitni az emberek felé, inkább arról, hogy megválogatják, hogy kinek nyílnak meg, illetve a hallgatást sokkal fontosabbnak tartják a beszédnél. Elsősorban közeli barátokkal vagy a családjukkal szeretnek lenni.

Introvertáltnak lenni nem rosszabb vagy jobb, mint extrovertáltnak, csak más.

Mai rohanó, csili-vili harsányságban pörgő világunkban, ahol a dinamizmus, a lendület a „menő”, tűnhet úgy, hogy  nyerőbbek az extrovertált emberek, hiszen a fenti jellemzők rájuk sokkal jobban igazak, mint az introvertált társaikra.

A mai „információ-nasizós”, ide-oda kapkodó, könnyen, gyorsan változó világunkban úgy tűnik, hogy az elmélyült gondolkodásra, a  megfontoltabb változásra, változtatásra, a csendre már semmi szükség. A leggyakrabban sugárzott ideál: a sürgő-forgó, izgő-mozgó, 24 órában élő, folyton készenlétben levő, telefonáló, facebookozó, sokat fogyasztó, intenzív, önmagát előtérbe helyező vagy a munkahely „kihívásai közt” megélő emberről szól. Ezzel szemben aki nem ilyen, az valahogy más elbírálás alá esik olyan helyzetekben is, amikor pedig ez teljesen indokolatlan.

Az introvertáltak védelmében álljunk meg egy pillanatra, és ízlelgessük ezeket a gondolatokat. Az, hogy valaki talán lassabbnak tűnik, elmélyültebb, csendesebb, többet él „belül”, mint „kívül” (azaz introvertált) nem jelent egy csomó mindent. Nem jelenti azt, hogy nem friss, hogy nem értékes, hogy nem figyelemreméltó. Azt sem jelenti, hogy arrogáns, azt sem, hogy embergyűlölő és azt sem, hogy szerény vagy antiszociális, esetleg önbizalomhiánya volna. És éppen ebben rejlik az introvertáltak nehézsége, hiszen érezhetik úgy, hogy – az önérvényesítési nehézségeik miatt – kevesebb odafigyelést, elismerést kapnak, mint extrovertált társaik, ráadásul egy csomó helyzetben, témában félre is értik őket.

Alapvetően töprengő típusúak, akik nem szívesen kerülnek rivaldafénybe. Kínosan érzik magukat, ha ismeretlenekkel teli társaságban vannak. Inkább gondolkodnak, mint beszélnek vagy cselekednek. Csendesek, megfontoltak, minden nap szükségük van az önmagukkal töltött időre is.

Kedvelik az egyedüllétet, bár nem szeretik a magányt és a mélyebb kapcsolatokat keresik.

Szeretik a mély beszélgetéseket, és untatja őket a felületes fecsegés.

Nagyon érzékenyek, azonban nem szívesen osztják meg bárkivel a gondolataikat, érzéseiket. Az introvertált emberek számára jobban számít egy barátság minősége, mint a mennyisége. Éppen ezért  kevesebb, de mélyebb barátsággal rendelkeznek.

Az extrovertáltak, a végtelen étvágyukkal a beszédre és a figyelemre a társasági életet is uralják, – beleértve  az online jelenlétet is – így ők szabják meg az elvárásokat. Extrovertált társadalmunkban az a normális, ha valaki kedveli a társaságot, ez az öröm, magabiztosság, és a vezetői képesség jele.

Az extrovertáltak uralják a közéletet,a politikusok is mind az extrovertált személyiségtípusból kerülnek ki. Felmerül a kérdés: vajon hasznára válik ez nekünk?  Ha az introvertáltak irányítanánk a világot, akkor kétség kívül egy nyugodtabb, ésszerűbb, és békésebb hely lenne. Ahogy Coolidge mondta, “Nem veszitek észre, hogy a problémáink 4/5-de megszűnne, ha leülnénk és nyugton maradnánk?”

Az extrovertáltakat jószívűnek, együtt érzőnek tartják, olyan embernek, aki tele van élettel. A “társas lény” jelző dicséretnek számít. Ezzel szemben az introvertáltakat olyan jelzőkkel illetik mint “tartózkodó”, “magányos”, “zárkózott”, “hallgatag”, “magának való” – kicsinyes, negatív szavakkal, amik a lelki szegénységre, és az egyéniség hiányára utalnak.  Ez hatalmas badarság.

„Az introvertáltakat megzavarja az extrovertáltak hangos gondolkodása. Nem szólnak érte, csak összeszorítják a fogukat, és magukban átkozódnak.” – írta Tomas P. Crouser egy új könyve kapcsán. Pontosan így van.

A legrosszabb az egészben, hogy az extrovertáltaknak fogalmuk sincs, mennyi szenvedést okoznak az introvertáltaknak. Néha, egy extrovertálttal történő üres fecsegés közben, elgondolkodnak  azon, hogy az extrovertáltak egyáltalán hallják, amit mondanak? Vagy csak beszélnek, beszélnek és nem mondanak semmit?

Ennek ellenére igyekeznek higgadtak maradni, és tűrni, csak remélik, hogy egy nap majd megváltozik a helyzetük, és nem lesz majd illetlenség azt mondani:

“Introvertált vagyok. Te is egy csodálatos ember vagy, és nagyon kedvellek, de most légy szíves fogd be már végre a szád.”

Mi jellemző még rájuk?

Általában jobban teljesítenek, ha egyedül vannak és nagyon jó megfigyelők. Szeretnek emberek között lenni, de a társaságban inkább visszahúzódnak és hallgatnak másokat. De ezt nem azzal a céllal, hogy megítéljék őket, hanem hogy jobban megismerjék és megértsék az embereket. Szeretik megválogatni, hogy kivel lépnek kapcsolatba.

Bár kevesebb időt töltenek társaságban, de sok ötletük van mivel töltsék el az időt – így ritkán unatkoznak. Nem félnek egyedül idegen helyekre menni, akár másik országba is elutazni. Kalandnak fogják fel és örülnek annak, hogy így a döntéseiket nem befolyásolhatja senki.

Írásban jobban fejezik ki magukat és érzéseiket, mint beszélgetés közben. Ezt bizonyítandó, hogy egyre több olyan fórum, oldal, blog létezik, ahol az introvertáltak jelennek meg, fantasztikus írásukkal védelmezik és pallérozzák személyiségtípusukat.

Az utóbbi időben sok kutatás folyt az introvertált emberek szokásait és igényeit illetően.


Bizonyított tény, és az agyról készített felvételek azt is bebizonyították, hogy az introvertáltak másképp dolgozzák fel az környezetük felől jövő információt, mint a többi ember .

Az extrovertált emberek ingeréhesebbek, mert a gátlási folyamataik erősebbek és gyorsabbak az izgalmi folyamataiknál, így erősebb ingerekre van szükségük ahhoz, hogy az idegrendszer izgalmi állapota kialakuljon.
Az introvertált embereknél viszont az izgalmi folyamatok az erősebbek és gyorsabbak a gátlási folyamatoknál. Vagyis kevesebb és gyengébb ingerektől is eltelítődnek, hamarabb betelik náluk a pohár, ezért kerülik az ingereket

Az információ áramlás az agyi idegpályákban az introvertáltaknál hosszabb, több agyi terület érint, és ez teszi lehetővé a nyugodt, megfontolt gondolkodásmódot és az ebből fakadó döntéseket.

Míg az extrovertáltaknál ez az idegi pálya rövidebb, elősegítve a gyors vagy akár impulzív döntéseket.

Két erős vegyi anyag található az agyban: a dopamin és az acetilkolin, amely rendkívüli hatással van a viselkedésünkre.

A dopamin az azonnali cselekvésre, a boldogságérzetre buzdít fel.  Az extrovertáltaknak erre egyre több szükségük van, mivel dopamin az éltető erejük.

Míg az introvertáltak érzékenyebbek a dopaminra, az ő agyuk leginkább az acetolkolinból kér többet, hisz ez nyújtja számukra a megfelelő nyugodtságot, higgadtságot.

Forrás: http://bit.ly/2ir5Wjq

Az introvertált szót gyakran lekicsinylő legyintéssel ejtjük ki, sőt szinte szitokszónak számít. A nyugati társadalmak alapvetően az extrovertáltságot dicsőítik, a közéletet ennek megfelelően az extrovertáltak uralják.

A témát a közbeszédbe egy könyv és egy nagy sikerű TED-előadás formájában is bedobó Susan Cain (maga introvertált) meglehetősen aggasztó gondot lát abban, hogy az extrovertáltság egyfajta elnyomó ideológiává vált, és kiszorítja az emberek introvertált tömegeit egy olyan tulajdonság miatt, amely a személyiségük lényegét képezi.

Jung gondolatát követve,  még azt is megkockáztatnám, hogy az életkor előrehaladásával, a körülmények változásával az extrovertált személyiségűek is válhatnak introvertálttá.
De nem minden fehér és fekete.
Maga Jung is elismeri, hogy nincs tisztán introvertált és extrovertált típus, azt is megjegyezte egy Lars Larsen nevű pszichológus professzor, hogy az emberek többsége ambivertált, ami azt jelenti, hogy ennek a felosztásnak a közepén helyezkedik el.

A különféle tesztek -többek között a Myers-Briggs teszt is – azt bizonyítják, hogy mindenkiben ott rejtőzik mindkét személyiségtípus. De csak rejtőzködik!

Hogy milyen arányban? És melyik oldal kerül előtérbe?

Nos, nézzünk körül a környezetünkben, és rá fogunk jönni. S nem csak a szűkebb és személyes környezetünkben, hanem vizsgálódjunk egy kicsit az online térben is.

Vajon mi okozza, hogy a domináns személyiségjegyünk győzedelmeskedjen? Jó kérdés.

Legközelebb  írok még ebben a témában.

Mint említettem Jung 1920-ban írta meg a személyiség elméletét, ami  jelenleg is a modern pszichológia alapja. Az eltelt 97 év óta az emberi viselkedés, személyiség, számos változáson ment keresztül. Ezt sem hagyhatjuk figyelmen kívül. Úgy tűnik az evolúció nem tud lépést tartani a felgyorsult technikai világunkkal.

De minden lehetséges.

Annál is inkább, mert ez a fajta besorolás nem életstílus, hanem beállítottság kérdése is, tanult vagy hozott viselkedésminta. Netán örökletes hajlam.

Fiatalabb koromban az extrovertáltak népes táborát növeltem, azonban az évek múlásával egyre inkább tudatosult bennem, hogy egyik típusba sem tartozom.

Akkor vajon hová helyezzem el magamat?

A kérdést körbejárva rájöttem, hogy egy tipikus ambivertált személyiség lettem. Nem okoz gondot, ha társaságban vagyok, ha nyilvános előadást, tréninget kell tartanom…. de: egyre többet szeretek egyedül lenni, elvonulni, csendben gondolkodni, írni, filozofálgatni.

Mostanra érzem azt, hogy mindkét felem egyensúlyban van.

A lényeg nem az, hogy valaki introvertált vagy extrovertált, hanem az ebből fakadó jellem.

Ezek voltak a tények. A tudomány által igazolt száraz tények.  És akkor még nem beszéltünk a lélekről. Az ember komplex személyiségéről. A mindkét személyiségtípushoz tartozó lélek rezdüléseiről.

Azonban ami a legfontosabb: mindenkinek joga van hűnek lenni önmagához és egyben tisztelni a másik személyiségét.

Suri Éva

Suri Éva

tréner, szerző, szerkesztő

Egy vagyok közületek. Néha gondolkodom is, néha filozofálgatok, néha értetlenkedek….néha megírom provokatív gondolataimat is ebben a magazinban. Nem fogadok el fenntartás nélkül mindent amit látok, hallok és olvasok. Húsz éve tanulmányozom az emberi viselkedést, a magatartást, választ keresve a miértekre. Ezt a magazint azért hoztam létre, hogy fejleszd magad, megtanuld, hogy mi kell ahhoz, hogy sikeresebb legyél. Akár a magánéletedben, akár a vállalkozásodban. Nem a megszokott módon, hanem mást másként csinálva. Bővebb infót itt találsz rólam.

Emlékszel-e még arra, hogy milyen voltál 10-15 évvel ezelőtt? Vagy el tudod-e képzelni, hogy milyen leszel 10 év múlva?

Emlékszel-e még arra, hogy milyen voltál 10-15 évvel ezelőtt? Vagy el tudod-e képzelni, hogy milyen leszel 10 év múlva?

Életünk minden pillanatában döntéseket hozunk, melyek alapvetően befolyásolják az életét annak, akik lenni szeretnénk.

Aztán mikor azzá váltunk, korábbi döntéseink sokszor csalódást okoznak. A fiatalok ilyenkor költenek komoly összegeket tetoválásaik eltávolítására, melyekre kamaszként még komoly pénzeket adtak ki.

A középkorúak sietve válnak el azoktól, akikkel fiatalként még sietve kötöttek házasságot. Az idősebbek keményen dolgoznak, hogy elveszítsék azt, aminek megszerzéséért középkorúan keményen dolgoztak.

 

Vajon miért hozunk olyan döntéseket, melyeket a jövőbeni énünk ilyen gyakran megbán?

Nos, az egyik ok, hogy van egy alapvető tévhitünk az idő hatalmával kapcsolatban. Mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy életünk során a változás üteme lassul.

Mintha a gyerekeink pillanatok alatt változnának, miközben szüleink csak évek alatt.

De vajon melyik az a mágikus pillanata az életnek, amikor az élet vágtából araszolásba vált? A kamaszkor? Amikor középkorúak vagyunk? Vagy amikor még idősebbek?

A válasz, mint kiderült a legtöbb ember számára: a jelen pillanata, akárhol is történik éppen.

Mindannyian egy ábrándba ringatjuk magunkat. Abba, hogy történetünk, személyes történetünk épp most ér véget. Hogy mostanában válunk azzá az emberré, aki mindig is lenni akartunk, és aki az életünk hátralevő részében is leszünk.

Íme egy kutatás az emberek által vallott személyes értékek időbeli változásairól. Azt is megtudjuk, hogy az idő múlásával, – ahogy idősebbek leszünk – az értékek fontossági sorrendje is megváltozik.

 

Hogyan?

 

A kutatás során az emberek ezreinek felét arra kérték, mondják meg, hogy értékeik mennyit fognak változni a következő 10 évben. A  csoport másik felét, hogy mennyit változtak értékeik az előző 10 során.

Ez egy igazán érdekes elemzést tett lehetővé, mivel összehasonlíthatóvá váltak pl. a 18 évesek előzetes becslései a 28 évesek utólagos tapasztalataival. Emellett a teljes élet elemezhetővé vált.

 

Az eredmény:

Tényleg igaz, hogy a változás lassul, ahogy öregszünk. De ugyanakkor tévedünk, mert korántsem lassul annyira, mint gondoljuk. A 18-68 éves korcsoportban az emberek jócskán alábecsülték, hogy mekkora változást fognak tapasztalni a következő 10 évben. Ez a befejezett történet illúziója…

Vegyük például a személyiséget:

 

A személyiségnek 5 alapvető dimenziója van: (ami folyamatosan változhat)

  • neuricitás
  • tapasztalatokra való nyitottság
  • együttműködés
  • extraverzió
  • lelkiismeretesség

Az újabb megkérdezések szerint:

az emberek mekkora változásra számítanak a következő 10 évben, és mennyit változtak az elmúlt 10 évben?

Ugyan a változás mértéke lassul az idő múlásával, az emberek mégis minden korcsoportban alábecsülik, hogy mennyit fog változni a személyiségük a következő 10 évben.

Ám ez nemcsak az értékekhez és a személyiséghez hasonló, múlandó dolgokkal van így. Érdeklődhetünk az emberek kedvelt és nem kedvelt dolgai, alapvető preferenciájuk alapján is.

Megkérdezhetjük, hogy mivel töltik legszívesebben a szabadidejüket, mi a kedvenc hobbijuk, milyen zenét szeretnek…stb.

Ha a kérdések körébe bevont emberek felét megkérdezzük, hogy változni fog-e ez a következő 10 évben, a másik felét, hogy változott-e az elmúlt 10 évben, akkor az eredmény:

Az emberek úgy gondolják, hogy 10 év múlva is ugyanez lesz, miközben a 10 évvel idősebbek mind azt mondják, hogy tulajdonképpen sok minden megváltozott, akár a szabadidejüket, a hobbijukat, a zenei ízlésüket, a barátaikat tekintve.

 

Számít-e ez egyáltalán valamit?

Igen.

 

Jelentősen torzítja a döntéshozatalt. Sokszor túlértékeljük a lehetőségeket, ha az aktuális preferenciánkat követjük, mert felülbecsüljük a maradandóságunkat.

Hogy miért van ez így?

 

Azért, mert könnyen emlékszünk dolgokra, elképzelni viszont csak nehezen tudjuk őket.

Legtöbben fel tudjuk idézni, kik voltunk 10 éve, de nehéz elképzelnünk azt, hogy kik szeretnénk lenni 10 év múlva. Aztán tévesen azt hisszük, hogy mivel nehéz elképzelnünk, bizonyára nem is leszünk olyanok.

Az a sajnálkozás, mikor az emberek azt mondják: “el sem tudom képzelni”, általában a saját képzeletük elégtelen működéséről szól, nem pedig annak az eseménynek a valószínűtlenségéről, melyről éppen szó van.

Az időnek hatalmas ereje van: átalakítja a fontossági sorrendet, formálja az értékeinket, változtatja a személyiséget.

Úgy tűnik elfogadjuk a tényt, de csak utólag.

Visszapillantva ébredünk rá, hogy mennyit változtunk egyetlen évtized alatt. Mintha a legtöbbünk számára a jelen egy varázslatos pillanat volna, egy vízválasztó az idővonalon. Egy pillanat, amikor önmagunkká válunk.

Az emberi lények befejezetlen alkotások, melyekről sokan tévesen azt feltételezik, hogy már készen vannak.

 

A személyek, akik most épp mi vagyunk, pont olyan átmenetiek, múlandóak és ideiglenesek, akár az összes valaha élt ember.

Egyetlen állandó dolog van az életünkben: a változás.

 

A bejegyzés forrása: Dan Gilbert TED előadása.

A Harvard nem véletlenül a világ egyik legjobb egyeteme, nem túlzás azt állítani, hogy a kutatók krémje van ott státuszban. Dan Gilbert is a harvardi kutatógárdát erősíti, akinek az elmélete szerint a boldogság elérésnek fő akadálya a fejünkben keresendő: agyunk – azáltal, hogy számos alkalommal torzítja az önmagunkkal kapcsolatos elképzeléseinket – szisztematikusan rosszul méri fel, mi tesz minket boldoggá. Gilbert álláspontját számos kutatási eredmény is alátámasztotta az elmúlt években.

Ebben az előadásában is egy hasonló torzítást mutat be: azt a tévhitet, miszerint életünk során nem sokat változunk, legyen szó ízlésről, barátokról, hobbiról.

A neves szerző és professzor ezen az előadáson alig hét perc alatt ráébreszt, hogy milyen mértékben alábecsüljük a bennünk végbemenő változások sebességét – és ezáltal alábecsüljük azt is, hogy mennyire vagyunk képesek önnön elhatározásunkból változtatni egyes tulajdonságainkon, szokásainkon.

Itt tudod eredetiben is megnézni:

De nehezen indul a munka….lustaság vagy megtehetem?

De nehezen indul a munka….lustaság vagy megtehetem?

Van aki be meri vallani? Vagy mindenki újult erővel, frissen nézett elébe a mai napnak?

Jó, jó… ez most provokatív kérdés volt.

A produktivitásom és az őszinteségem margójára

Töredelmesen bevallom, hogy nehezen indul nálam az új év első munkanapja….De nem foglalkozom vele mélyebben, mert tudom, hogy vállalkozóként magam osztom be az időmet és ebbe a hétbe még belefér egy kis lazítás. A lazítás alatt többek közt azt értem, hogy azt csinálok amihez pillanatnyilag kedvem van 🙂

Ha a kreativitásomat erőltetném csak görcsös és frusztrált lennék. Természetesen, ha alkalmazott vagy akkor menni és tenni kell….

 

Nagy lazaságot jelent, ha valaki otthonról dolgozik.

A kezdetekkor még én is azt hittem, hogy már nem vagyok az idő foglya, nem kell korán kelni, nem kell sokat utazni.

Otthonról sokkal termelékenyebb, hatékonyabb leszek, nem liheg a nyakamba senki sem. Semmilyen elvárásnak nem kell megfelelni, csak a sajátoménak és az ügyfeleimének.

Akkor még el sem tudtam képzelni, hogy milyen csapdákat is rejt az otthoni munka.

 

A csapdák ellenére természetesen a lelkesedésem azért nem csappant.  Sőt.

Viszont elég hamar az otthoni kényelem bűvkörében találtam magam.

 

Elhalasztottam a feladataimat, vagy az utolsó pillanatra hagytam. Ó, király vagyok, majd holnap megcsinálom…. aztán a holnapból holnapután lett…..Volt is görcsös kapkodás, annak minden hibalehetőségével egyetemben, miközben közeledett a határidő.

Tevékenységem közben időnként körbejártam a konyhát, mindig találtam valami gyorsan elintézendő házimunkát….megnéztem a fészt, aztán jól ott ragadtam, annak minden következményével együtt.

Mégis az volt a benyomásom, hogy egész nap fáradhatatlanul dolgozom, és nincs egy perc szabadidőm sem.

Éreztem, hogy ennek az állapotnak gyorsan véget kell vetni, ha a hatékonyságomat növelni akarom.

 

Aztán egy nap leültem és végiggondoltam az egész tevékenységemet, az időbeosztásomat, a prioritásomat, a megtérülési rátámat. Végignéztem, hogy valójában mennyit töltök a tényleges munkával.

Bevallom, meglepődtem az eredményen. Csak pár órát….Mégis úgy éreztem, hogy nonstop dolgozom 0-24-ben.

Nos, akkor most itt az ideje, hogy a halogatás, a maszatolgatások helyett valami olyan módszert kell kitalálni, ami a produktivitásomat növeli.

 

Kiindulási pont:

tudtam, hogy én azok az emberek közé tartozom, akik kora reggel a legproduktívabbak. Ilyenkor jönnek az ötletek, ilyenkor tudok a tanfolyami anyagon dolgozni, vagy előadásra készülni, ilyenkor pattannak ki az innovatív megoldások, jobban fog az agyam is, ha valami újat kell tanulnom…..

 

Másodszor:  kissé felforgattam a lakást. Nevezetesen az irodai részt a szoba legvilágosabb részében helyeztem el. Így a jótékony fény megfelelő energiával tölt fel. Körülvettem magam a számomra kedves és megnyugtató dolgokkal.

Ha éjszakai bagolyként dolgozol, akkor persze mindegy, csak megfelelő legyen a világítás, így nem fárad el a szemed.

 

Harmadik lépésként megterveztem, hogyan vegyem elejét a lakásban való kószálgatásnak, és egyéb mondvacsinált munkáknak.

Miután én egy mindig valamit nassolgató ember vagyok, ezért a kezem ügyébe tettem a nasikat, a vizet, gyümölcsöt… stb. A kísértésnek így elejét vettem, hogy elkóboroljak a konyhába…

A telefon lehalkítva és lefordítva, hogy ne zavarjon meg a fénye, ha üzenet jön. Facebook kikapcsolva.

 

A laptopon, az iPaden csak a szükséges böngésző és oldalak megnyitva. Ezért minden munkához látom a kapcsolódó könyvjelzőt és lapokat. Így sikerült koncentrált maradnom a lényegi munka végzésekor.

Csak azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy produktív vagyok, úgy döntöttem, hogy kipróbálok egy nyomkövető programot is. Abban az időben még a RescueTime-t használtam. Nagyon hasznos kis program, amely létrehoz egy jelentést, és így könnyen nyomon követhettem időben is a munkámat. Ma már nem szükséges, hisz ezekből a rituálékból mára már szokás alakult ki.

Tehát hadat üzentem a halogatásnak és a szétszórtságnak.

Már nem esem kétségbe, ha valami gyors határidős munkám akad. Kreativitásom, koncentrációs képességem megnőtt. Vele együtt növekedett az elégedettségi mutatóm is.

És nem mellékesen a valódi lelkiismeret furdalás nélküli szabadidőm is.

Próbáld ki te is ezt a módszert, ha otthonról dolgozol, és úgy érzed, hogy nem vagy elég hatékony vagy a halogatás csapdájába estél.

Csak egy dologról feledkeztem meg: nem iktattam be időnként a mozgást… és azóta sem.

Írd meg, ha van valamilyen általad használt jól működő módszered.

HTML Snippets Powered By : XYZScripts.com